Szvoren Edina Pertu című kötete nem könnyű olvasmány. Kellemetlen, kényelmetlen, időnként viszolyogtató, és mégis magától értetődő, hogy az olvasó, ha csupán lépésről-lépésre haladva is, de bizonyosan a végére fog érni. Éppen ugyanazzal a magától értetődőséggel, amellyel az egyes elbeszélések szereplői veszik tudomásul a velük történteket.
 |
| Szvoren Edina :Pertu Palatinus, 2010 |
Ez a jellegzetes egyes szám első személyű narrációna ebben a magától értetődő világban nyugtalanítóan paradox módon érvényesül, ¹hiszen közelről, lényegében a történések középpontjából szemlélve az eseményeket a szereplő nincs teljes rálátással a történetre. Habár mozzanatait tárgyilagosan végigveszi, az összkép egy túlzottan felnagyított részlet, egy groteszk, torz kiemelés lesz, és a történet egészének összerakása, visszaigazítása a valós arányokhoz az olvasó feladatává válik.
Így válik a kötet egyik legégetőbb kérdésévé, hogy a szövegek eleve torz élethelyzeteket ábrázolnak-e, vagy átlagos, hétköznapi, tulajdonképpen rendezett (vagy annak hitt, esetleg annak hazudott) életeket vesznek szemügyre kifordított nézőpontból.
Akadnak a könyvnek olyan darabjai, melyek ritka, és az olvasó számára valószínűleg idegen helyzeteket mesélnek el, például amikor egy apa viszi látogatóba fogyatékos gyermekét az anyához, aki elhagyta őket (Kedves, jó Ap), vagy akár a Virágvasárnap időben és talán térben is távol játszódó története. Ha azonban a Temetés című írást figyeljük meg alaposabban, előbb-utóbb kénytelenek leszünk bevallani magunknak, ez valahonnan mégiscsak ismerős. Mintha a történet narrátora azt mondaná ki, amit még magunk előtt is illetlennek tartanánk családtagjainkról és rokonságunkról akár gondolni is, így a kötet elbeszéléseire oly jellemző sivárság ez esetben leginkább a hétköznapi, szerepekkel, maszkokkal, kis és nagy hazugságokkal, önámításokkal felcicomázott élet lecsupaszításának eredménye. Hasonló e szempontból a Pertu, a kötet címadó írása is, melyben azonban éppen fordítva megy végbe a folyamat, a narrátor, a hang, amely végig felszólító módban beszél, mintha egy rendező lenne, aki éppen a szereplőket instruálja, hogyan is alakuljon a szilveszter estéjük - tulajdonképpen ezen a módon ruházva fel szereplőit az adott jellemvonásokkal.
A kötetben értelemszerűen azok a legnehezebben emészthető, a leginkább szorongató, kellemetlen, kényelmetlen érzést keltő elbeszélések, melyek a legközelebbi családi kapcsolatokról szólnak, melyek a legintimebb közegekben játszódnak, ám bensőséges hangnak persze nyoma sincs. A kötet három ciklusa (Balholmi lányok, Ió, Percek egy sün életéből) közül ezek az elbeszélések túlnyomóan a harmadik részbe kerültek, így a végére rendkívül töménnyé válik a válogatás mondanivalója, ám az olvasó mégsem bír ettől a közegtől szabadulni.
Van ugyanis ennek a szövegalkotási módnak egy különös aspektusa. A sivárság magától értetődőségén túl az a valaki ugyanis, aki ennek mozzanatait végigveszi, szemmel láthatóan örömét leli ebben a tevékenységben: élvezettel válogatja a legpontosabb, a legtalálóbb mondatokat;azaz végeredményben maga a szerző is élvezettel tanulmányozza saját eszközét, a nyelvet, annak lehetőségeit és határait.
Ennek az örömmel végzett alkotómunkának egy másik bizonyítéka lehet a változatos narrációs technikák alkalmazása kötetében: első, harmadik, sőt második személyű elbeszéléssel is találkozhatunk. Ez utóbbi a Balholmi lányok címet viselő írás, melyben a főszereplő elsőéves kollégista lányhoz beszél egy hang, mint később kiderül, a zsarnokoskodó felsőbb évesek egyike. A már említett Kedves jó Ap című szövegben pedig mindhárom központi szereplő, apa, anya, gyermek elbeszélővé válik, s mondanivalójukat csak a kettős sorközök választják el, csak hogy két nagyon markáns példát említsek.
Ám ez a változatosság már nem a kezdő író kísérletezgetése, saját hangjának keresése, hanem az érett alkotó tudatossága és magabiztossága, a kötet pedig könnyen lehet, hogy egy majdani jelentős életmű első állomása.
(A kritika egy korábbi - 20210 novemberi - változata itt olvasható.)