Ne tévesszen meg senkit Papp-Zakor Ilka Angyalvacsora című kötetében olvasható elbeszélések bájos, már-már naívan gyermeki nyelvezete. Bár rögtön az első történet (Nagyapó Kesztyűcskéje) úgy indít akár egy kedves mese:
„Nagyapó szakálla vattából volt, az arca pedig ráncos krepp-papírból.”
- mégis, ahogy egyre haladunk előre a szövegben, előbb-utóbb rá kell jöjjünk, hogy ez csupán a felszín, és az sem véletlen, hogy közben a kötet címe is egyre nyugtalanítóbb értelmezési lehetőségeket kínál fel az olvasónak.
 |
Papp-Zakor Ilka: Angyalvacsora
(JAK-PRAE.HU 2015) |
Papp-Zakor Ilka novelláinak feszítő ereje ugyanis a gyermekien kedves, ugyanakkor zabolátlanul áradó mesélőkedv és a morbid témaválasztás szimbiózisából táplálkozik.
Hiszen már rögtön a legelső történetben is nagyon hamar kiderül, hogy a címben említett Kesztyűcske maga az elbeszélő-főszereplő, egy „csökevényes lábú”, „szétroncsolt kezű”, tolószékbe kényszerült lány, aki nagyot halló és minden bizonnyal Alzheimer-kóros nagyapjával él egy erdő széli házikóban. Ez utóbbi motívum, azaz a világ zajától távol eső lakóhely, szintén lehetne bármely mese egyik alapvető eleme, sőt akár kihagyhatatlan kelléke is, ahogyan szintén az említett műfajhoz közelíti az írást, hogy a csendes elzárkózásban a két szereplő az olajlámpa fénye mellett esténként Afrikáról szóló könyveket olvasgat, vagy a nagyapa a természet nagyszerűségéről beszél.
Ám ezt a kedélyes burkot hirtelen áthasítja egy mondat:
„[…] én pedig nem akartam kiábrándítani, úgyhogy inkább nem árultam el, mi a véleményem a természetről, aminek köszönhetően nincsenek ujjaim a kezemen, s ami csak arra vár, hogy valahol elpusztuljak, oszlani kezdjek, ő pedig birtokába vehessen és legjobb belátása szerint felélhessen.
Azaz nem egyszerűen arról van szó, hogy létezik a történeteknek egy bájos külső héja, amelyet lefejtünk, amely alatt aztán feltárul a kegyetlenség. Ezek az elemek a kötetcím ígéretéhez híven szervesen egymásba fonódnak, szimbiózisuk hozza létre a markáns, egyedi stílust, s azt a megbabonázóan morbid atmoszférát, melyben a színes harisnyák és apró szuvenírek (filcbabák, táncoló medvék, bicikliző teknőcök, bőgő szöcskék) világában nemi erőszakkal és a vak artistanő további megaláztatásaival szembesül az olvasó (Hélium).
Maga a kötet címadó írása talán az egyik legjobb példa arra, ahogyan ebben a realitástól elrugaszkodott világban (a szereplők angyalokra vadásznak, angyalhúst esznek) a hétköznapi élet szokványos frázisai, szófordulatai megjelennek.
„Lett a bőrből a gyerekeknek iskolatáska, csizmácska."
Időnként mintha nem is a közismert és alapvetően jóságos, a Jót szolgáló égi lényekről, hanem túlságosan elszaporodott rágcsálókról szólna a történet, kártevőkről, melyeket a falu közösségének meg kell ritkítania. Ráadásul az elbeszélő arról mesél, hogy egyszer kalickába zárták ennek a furcsa fajnak egy befogott példányát, s mivel nem tudták, mivel lehetne etetni, így elpusztult. Aztán hozzáteszi:
„Az viszont biztos, hogy a szomszéd biciklijéről a csengőt ők lopták le.”
Ügyes szerkesztési stratégiának bizonyul, ahogyan a kötetben az elvarázsolt, távoli világok egyre inkább közelítenek a hétköznapi életszituációkhoz. A sokféleképpen értelmezhető lezárások, a homályosság és a (látszat)példázatosság helyét fokozatosan átveszik az olvasó saját világába könnyebben beilleszthető történetek. Míg a szabadjára engedett groteszk fantázia némiképp igen, az elbeszélői stílus és a téma disszonanciája csöppet sem veszít erejéből.
Papp-Zakor Ilka történeteinek elbeszélői egytől-egyig marginalizálódott figurák. Nem az erdő szélén lakó tolószékes kislány az egyetlen, hiszen akad itt még koldus, hajléktalan, az idegen nyelvet nem értő bevándorló. Mindig ők mesélik el, az ő szemszögükből látjuk az eseményeket, melyek közös jellemzőjének tűnik, hogy mintha az olvasó a jelenet utolsó előtti, elnyújtott pillanatába csöppenne bele. Nem ismerjük az előzményeket (és az utolsó pillanatra sincs rálátásunk, mivel rendre előbb fejeződnek be a szövegek), csak élet- és olvasói tapasztalataink sejtetik velünk, hogyan is juthatott egy-egy eseménysor oda, ahol mi épp bekapcsolódunk. Ez az olvasás természetes velejárójának is tekinthető hiányérzet a kötet Anyuka és Kökörcsin című darabjaiban érződik a legerősebben.
Noha a könyv egységes és átfogó képet mutat ugyan a szerző alkotói módszereiről, lehetőségeiről és – idővel átléphető és átlépendő – határairól, nem egy kaptafára íródott elbeszéléseket találhatunk Papp-Zakor Ilka első kötetében. Minden egyes írás külön kis világ, a kötet letétele után is kiválóan lehet emlékezni a tizenkét hat-nyolc oldalas szöveg mindegyikére. Értve ezt úgy is, hogy még a kevésbé sikerült, kevésbé átgondolt és kidolgozott darabok sem felejtődnek el egykönnyen. Pedig a Sakk és az Édesanya könyvesszobája című szövegek esetében talán ez volna a legjobb.
( A kritika egy korábbi -2015 augusztusában publikált -változata
itt olvasható.)